„Véghetetlen puszta, roppant kerekség. A táj egész varázsa, a végtelen távlatok mélabús szépség. hatalmába ejt!”- írták külföldi űjságírók az 1930-as években a magyar pusztáról, melynek természeti varázsa, lenyugöző egyszerűsége messze földről idecsalogatta, s csalogatja ma is a látogatókat.

De vajon mit is lehet ebben az egyhangúságban csodálni?

Ha a magasból szemléljük a tájat, mintha egy óriási, színes gyepszőnyeget látnánk. Meglepődünk változatosságán, a színek, árnyalatok sokaságán. A tarka szőnyeg foltjai a vegetáció eltérő egységei.

A csikorgóan hideg, hófúvásos tél után tavasszal hamar kizöldül a puszta, a zöld gyep lágyan hajladozik a szélben. Nyár elején piros pipacs, kék szarkaláb virít. Majd a fű vörös színű bugát vet, s a forróságtól lassan elsárgul minden: A repedezett talajú sziken csak néhány apró, félsivatagi növény él meg. Az erdősávok még ekkor is zöldek, a tavak, mocsarak peremét dús nádasok, gyékények övezik. A kora ősz esőkkel nyíló őszirózsa és a sóbalia virágai újraszínezik a pusztát.

A nagy, mozdulatlan térbe a madárseregek mozgása visz életet. Számukra a halastavak nádasai, az erdősávok jó fészkelőhelyet és bő táplálékot biztosítanak. Számos, csak itt élő madárritkasággal találkozhatnak a megfigyelők. A Hortobágy mintegy 330 madárfajával a Kárpát-medence egyik legjelentősebb madárrezervátuma. Itt halad át az észak-déli irányú egyik fő madárvonulási út. Felejthetetlen látványa tavaszi, őszi vonulás idején a károgató darvak, vadludak kavargása. A Kiskunság ad otthont az ugartyúknak, székicsérnek, valamint Európa legnagyobb testű madarának, a túzoknak.

A ma ismert puszta Európa szerte egyedülálló képének kialakításában az elmúlt évszázadok során az embemek döntő szerepe volt. Az ősi állapot hatalmas átalakuláson ment keresztül. A honfoglaló magyarok idejében az Alföld a Duna és a Tisza árhullámai járta, ligeterdőkkel, mocsarakkal, lösszel borított, termékeny terület volt, ahol virágzó települések fejlődtek ki. A középkorban betörő tatárok, majd a törökök pusztításai nyomán szinte teljesen elnéptelenedett a vidék. Késobb az erdőket felégették, a szeszélyes vízjárású folyókat gátakkal szabályozták, a homokot megkötötték, a vadvizeket eltüntették és külterjes állattartással próbálták hasznosítani a területet. Mindezzel megindult a föld kiszáradása, szikesedése, s kialakult a mai, rövid füvű puszta.

A pusztához elengedhetetlenül hozzátartoznak a legelésző ősi magyar állatok, a szürkemarhák, pödrött szarvú rackajuhok, ménesek, mangalicák, fodros tollú ludak. A pásztorkodó ember az általa háziasított állatfajokat hosszú időn át teljes egészében természetes körülmények között tartotta. Szilaj vagy rideg módon az állatok télen-nyáron a legelőn, a szabad ég alatt éltek. A rideg tartás hatására a természetes szelekció olyan, ma különösen értékes vérvonalak megmaradását és szaporodását tette lehetővé, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a szélsőséges éghajlati és táplálkozási viszonyokhoz.

Az állatokat terelőkutyáik segítségével a pásztorok őrzik, akik között sajátos rangsor alakult ki. A csikósok állnak az élen, majd a gulyások, a juhászok s végül a kondások következnek. Valamikor öltözködésükben, munkaeszközeikben is megmutatkozott ez a különállás. Fő viseletük az ing, a gatya, a mellény, a kalap és a szűr. A Hortobágyon a kék, Bugacon máig a hagyományos fehér az uralkodó szín.

Külön említést érdemelnek a méneseket vigyázó csikósok, akik rendkívül közeli kapcsolatot alakítottak ki lovaikkal. A ló gazdája hű segítőtársa lett, őt soha cserben nem hagyta. A csikósok és lovaik ügyessége ma számos tanyán látványos, színvonalas lovasbemutatókon tekinthető meg.

A pusztai életforma egyszerűségét tükrözik a puritán, mégis megkapóan kedves tanyaépületek is. A természetes alapanyagokból épült, vert falú, muskátlis ablakú fehér házak valóságos ékszerként emelkednek ki a tájból. Sokukban ma barátságos pihenőhelyet, ízletes ételeket kínálva várják a megpihenni, a természet közelségét megismerni vágyó látogatókat.

A magyar puszta különlegesen sokoldalú természeti értékeinek megőrzésére két nemzeti parkot létesítettek. A Hortobágyi Nemzeti Park (1973), a Kiskunsági Nemzeti Park (1975), a Duna-Dráva Nemzeti Park (1991) és a Körös-Maros Nemzeti Park (1997) természetvédelmi tevékenységének célja a terület felszíni képződményeinek, vizeinek, élővilágának és tájképi értékeinek védelme, a hagyományos tanyasi életforma és gazdálkodás, az ősi jellegű háziállatfajták fenntartása. Az értékek és a tudatos munka elismeréseként a nemzeti parkok területét az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította, valamint a vizes élőhelyek egy részét a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentoségű, vadvizes élőhelyként tartják számon.

A KISKUNSÁGI NEMZETI PARK

	Nemzeti Park Törzsterület
	Tájvédelmi Körzet
	Természetvédelmi Terület
	KNP Központ
	Autópálya
	Főút
	Vasút Vonal

A Duna-Dráva Nemzeti Park alföldi területei A Bükki Nemzeti Park is kezel néhány alföldi tájvédelmi körzetet Hortobágyi Nemzeti Park KŐRÖS-MAROS NEMZETI PARK

Az Alföld a Közép-Duna-medence nagy kiterjedésű (megközelítően 100.000 km² területű) síksága. Hazánkhoz tartozó északi és középső része 52 000 km², Magyarország területének 56%-a. Határai hazánkban egyértelműek: északon az Északi-középhegység, keleten és délen az országhatár, ami nem jelenti az Alföld határát, nyugaton a Dunántúli-dombság és a Dunántúli-középhegység veszi körül. Alföldünk nem a Dunáig tart, a Mezőföld és a Dráva-menti síkság átnyúlik a Dunántúlra. Az Alföld folytatódik a mai Ukrajnában, Romániában, Szerbia-Montenegroban és Horvátországban. A terület túlnyomó része tökéletes síkság, a magasságbeli szintkülönbségek jelentéktelenek, ezért nagytáj formában monotonnak tűnhet, de kisebb tájegységekre bontva, kisebb területeket vizsgálva igen változatos képet mutat (például a Fülöpházi homokbuckák és tavak területe: pár deciméteres szintkülönbség, kicsivel több nedvesség már jelentős a növény- és állatvilág szempontjából). Nem monoton síkság, hanem mozaikszerűen elhelyezkedő, más-más típusú (keletkezés, kőzetanyag, talajtípus, vízháztartás ...) és eltérő nagyságú tájak tarkasága. A peremektől enyhe, medence jellegű lejtés jellemzi a déli területek kivételével. Kialakulása főleg a folyóvizek, illetve kisebb részben a szél feltöltő munkájának köszönhető. A tengerszint feletti 100 méternél alacsonyabb területek jelenlegi és egykori árterek, többségük tökéletes síkság. A 100 méter fölé magasodó térszínek elsősorban a szél szállította lösz és a szél által áthalmozott homokterületek. Leegyszerűsítve 4 tájtípus különböztethető meg: árterek, löszhátak, homokhátak, peremvidékek. Az árterek - ahol az emberi tevékenység még nem szabályozott - ma is élnek. Itt a folyó az "úr", víztömege, hordaléka formálja az árteret. A lerakott agyag, homok, kavics töltögeti egyenletessé a felszínt. Növényzetét ártéri erdők - néhol igazi őserdők - jellemzik, rétekkel, kaszálókkal, mocsarakkal váltakozva. A löszhátak a jégkorszaki szálló kőzetpor felhalmozódásából maradtak fenn a magasabb térszíneken. A löszön kiváló minőségi talaj képződött. Természetes növényzete a füves puszta (sztyepp) és erdős puszta már csak nyomokban lelhető fel. Ma főleg szántóföldi területek. A homokhátak gyakran buckás felszínét a szél ereje rendezte, a folyók mozgatható hordalékát szállítva, áthalmozva. Egykor homoki tölgyesek borították felszínét, ma főleg kert- és szőlőgazdálkodás színtere. Éghajlata szárazföldi (kontinentális), kevés (500-600 mm) és egyenlőtlenül eloszló csapadék (aszály!), jelentős napi és évi hőingás, kevés felhőzet és tartós napsugárzás jellemzi. A peremvidékek a határoló nagytájak és az Alföld közötti átmeneti tájak. Többségük lealacsonyodó hegylábi felszín, a folyók hordalékkúpjából álló enyhén dimbes-dombos térség. Az Alföld fő folyója - bár a Duna is metszi, határolja - a szélsőséges vízjárású, sok hordalékot szállító Tisza. A rengeteg - többségében már levágott - kanyar a folyó középszakasz jellegét jelzi. Az Alföld talajadottságai igen változatosak; a két végletet a kiváló minőségű mezőségi talajok és az értéktelen szikesek adják. Az öntés-, réti-, homok- és barna erdőtalajok előfordulása jellemző még. Napjainkra az Alföld az ember által leginkább átalakított kultúrtájjá vált. Adottságainál fogva ma tipikus mezőgazdasági terület, bár az iparosítás helyenként erősen átformálta az egyes körzetek arculatát (pl. Paks, Martfű). Népessége a szórtan elhelyezkedő, közepes nagyságú városokban (mezővárosok) és a nagy népességű óriásfalvakban tömörül.

Az Alföld magyarországi területének tagolása
„Dunántúli” Alföld Mesterségen képzett középtáj, az Alföld dunántúli része.	Mezőföld Erősen tagolt felszínű kistáj, az Alföld átmenetet képező része, magassága csak néhány ponton lépi túl a tszf. 200 métert. Felszínét a jégkorszaki lösz (Dunaújvárosnál 50 méter vastagságban borítja), ritkábban homok takarja. Északnyugati és déli része erősen feltöltődött, mára lecsapolt, mocsaras táj (Sárrét, Sárköz).
	Drávamellék Jelenkori árteréből és újpleisztocén (jégkorszaki) folyóteraszokból álló síkság. Néprajzilag értékes tája az Ormánság.
Duna-Tisza-köze (középtáj)	Dunamellék Váctól Bajáig húzódik a Duna bal (keleti) partján 20-30 km-es sávban északról dél felé. Tökéletes síkság, fő formálója a Duna, helyenként néhány tektonikus kiemelkedés, ill. homokdomb élénkíti a felszínt.	Szentendrei-sziget A Visegrádi-szorosból kilépő és hirtelen lelassuló Duna hordalékából épült. Felszíne homokos, mely a mélyben kavics-, majd agyagréteggel folytatódik. Ez a "természetes szűrő" teszi lehetővé az ivóvízkivételt, s ezáltal a sziget részt vesz a főváros ivóvízellátásában.
		Pesti-síkság Mára már teljesen beépült, de még így is jól felismerhetők a Duna régebbi magasságát jelző teraszok (pl. Újpest-Pestszenterzsébet, Rákospalota-Pestszenterzsébet, Rákoskeresztúr-Pestszentlőrinc).
		Csepel-sziget Hazánk második legnagyobb szigete (területe 257 km²), melyet a Nagy- vagy Budafoki- és a Ráckevei (Kis)-Dunaág fog közre. A Duna hordalékából épült, ezt a felszínen homok jelzi. A Ráckevei-Duna igazi horgászparadicsom, északon a Kvassay-zsilip, délen a Tassi-zsilip zárja le. A sziget északnyugati részén található hazánk egyetlen nemzetközi kikötője, a Csepeli Szabadkikötő.
		Solti-síkság, Kalocsai-sárrét Tökéletes síkság, a folyószabályozás előtt élő ártér, "vadvízország" volt. A Solti-síkságot az élő érvizek, a Kalocsai sárrétet inkább az állandó mocsarak jellemezték. A talaj átmosott löszön képződött, a szikeseket leszámítva termékeny. Keleti határát a Duna-völgyi-főcsatorna jelöli.
		Mohácsi-sziget A Duna alsószakaszjellegű feltöltő munkája hozta létre, több mellékág tagolja.
	Kiskunság Hazánk leg-nagyobb ki-terjedésű homok-vidéke, a Duna-Tisza közi hátság, mely a Duna és Tisza széles völgyét választja el. A kistájat a Duna jégkorszaki hordalékkúpjának anyaga fedi. Az északnyugat-délkelet irányú homokvonulatok (dünék, bucka-sorok) az egykori folyóágak futását, ill. a tájra jellemző szél-irányt is jelzik. A laza kőzet-anyagot a szél éghajlati (szárazság) és emberi (erdői-rtás) hatásra többször át-halmozta. A buckák közötti talajvizes mélyedésekben szikes tavakat találunk (pl. Kolon-tó, Kelemen-szék).	Bácskai-tábla Egyik legjobb, legjelentősebb búzatermő vidékünk a lösztakarón kialakult jó minőségű mezőségi talaj révén. Északnyugati részét kimagasodó homoktakaró fedi (Illancs 172 m-es kiemelkedése).
		Tiszamellék Felső-, Középső- és Alsó-Tisza-vidékre tagolható. A Tisza - ma már csak elméleti - ár-terét foglalja magába.	Bodrogköz A Bodrog és a Tisza közötti ártéri rész, sok helyen őrzi az eredeti vízi világot. Tiszától délre eső folytatása a Rétköz. Heves-Borsodi nyílt ártér Az alacsony síkság öntés-iszappal, öntéshomokkal, szikesedett, lösziszappal fedett felszínét az északról lefutó patakok hordalék-kúpja, völgyei tagolják. Zagyva-medence (Jászság) Lapos tál alakú medence, a Gödöllői-dombságtól az Eger-patakig terjed. Délnyugati része a Tápióság. Tisza-árok A folyót követő, leg-alacsonyabb területeket magába foglaló, Szolnoktól Szegedig tartó tökéletes ártéri síkság. Nyugati határa a Kiskunság homok-takarója.
Tiszántúl	Maros-Körös köze A kistáj területét a jégkorszaki szelek hulló pora (lösz) és a folyók - elsősorban a Maros - hordaléka alakította ki. A löszön kiváló mezőségi termőtalaj képződött.
	Körös-vidék A Berettyó, a Sebes-, a Fekete- és a Fehér-Körös által közrefogott, a folyók által kialakított, tökéletes síksággá fel-töltött kistáj. Sokáig érintetlen vízivilág volt, ma két leg-romantikusabb része a Kis- és Nagy Sárrét is szabályozottá vált, területüket lecsapolták.
	Nagykunság Hazánk legcsapadékszegényebb tája, de az értékes mezőségi talaj miatt érdemes öntözni. A Tisza és a Körös közé "szorult" délnyugati része a homokkal fedett Tiszazug.
	Hortobágy "Tengersík" vidék, melyet a Tisza és "csatangoló", szét-ágazó mellékvizei - köztük a névadó Hortobágy - töltögették fel. Száraz, szikes pusztává - a Nagykunsággal együtt - a folyószabályozások idejétől vált. Addig termékeny legelők, pusztai tölgyesek borították.
	Hajdúság (Hajdúhát) A Mezőföldhöz hasonló lösztábla, de felszíne kevésbé tagolt, vízhálózata gyérebb.
	Nyírség Kialakulása a Kiskunságéval rokon, itt azonban több folyó (Tisza, Bodrog, Szamos, Kraszna) építette hordalékkúpját. Az uralkodó szélirány miatt a buckasorok vonulása is más, itt észak-déli irányú. Mészben szegény, ún. savanyú homok borítja a felszínt, mely a Hoportyóban (Koportyok) tszf. 183 méterre magasodik. A hegységekből kilépő folyók az üledékgyűjtő medence peremén - így a Szatmári-síkságon - is kavicsot, távolabb (a Nyírségben) egyre finomodó homokot raktak le. A jégkorszak utolsó szakaszában, a würm elején az Ős-Tisza és Ős-Szamos a nyírségi víz-választó emelkedése miatt elhagyta a Nyírséget, s az Ér-völgy felé vette útját . A felső-pleniglaciálisban (20-18 000 évvel ezelőtt) a Szatmár-Beregi-síkság és a Bodrogköz megsüllyedése a Tisza folyásirányát ismét megváltoztatta, Záhony, ill. Tokaj irányába terelte. A Szamos valamivel később, mintegy 16-14 ezer éve hagyta el az Ér völgyét, s medrét gyakran változtatva Szatmárnémetitől kezdve ÉNy-i irányban, a Tisza felé sietett. A Tisza, de főképpen a Szamos gyakori mederváltozásai jelentős mértékben átformálták a Szatmári-síkság arculatát. A folyók mentén az évenkénti áradások által lerakott homokból, iszapból ún. folyóhátak alakultak ki. Ilyen pl. az Ecsedi-lápot keletről szegélyező 3-4 km széles, környezeténél 2-3,5 m-rel magasabb Szamoshát. Ezek a folyóhátak, illetve az alacsony árterek 1-2 m-re kiemelkedő térszínei, az úgynevezett gorondok évszázadokon keresztül emberi települések (falvak) kialakítására és földművelésre adtak lehetőséget. Mátészalka keleti határa a Szatmári-síkság része, a Szamos által feltöltött tökéletes síkság. A Nyírség az ország második legnagyobb futóhomok-területe. A Tiszántúl síkjából 20-50 méterre kiemelkedő felszíne Nyíradony-Nyírlugos és Nyírbogát között a legmagasabb. Szalmadtól keletre a Hoportyó 183 méteres tengerszint feletti magasságot ér el (ez az Alföld legmagasabb pontja). Felszínének kialakulása a pliocén kor második felére tehető, amikor a pannóniai beltó e területről visszahúzódott. Feltöltődésében a Északkeleti-Kárpátokból és az Erdély felől lefutó folyók jelentős szerepet töltöttek be. Az élő és elhagyott medrek közötti, száraz felszíneket az újpleisztocén szelei megtámadták és futóhomokot fújtak ki belőlük. A mainál melegebb éghajlatú, csapadékosabb tölgyfázisban (7000-4800 évvel ezelőtt) a Nyírség erdős sztyeppé alakult át. Ennek az állapotnak a XVIII-XIX. sz.-i nagyarányú erdőirtások vetettek véget. Az újból mozgásba lendült homokot az 1870-es évek alföldfásítási programjával, a szőlő- és gyümölcstelepítésekkel próbálták ismét megkötni. A terület vízrajzát a XIX. sz. második felében megkezdett lecsapolásokig a lefolyástalan állapot jellemezte, szinte lehetetlenné téve egyes területek szántóföldi megművelését. Ezért közel 3200 km hosszú, észak-déli irányú csatornahálózatot építettek ki. A csatornák vizét főként a Belfő- és a Lónyai-csatorna vezeti a Tiszába. A táj az ember természetátalakító munkája révén igencsak megváltozott, s átalakult az itt lakók életformája is. A nyíriek gazdálkodását a homok határozta meg. A futóhomokot akáccal kötötték meg, a kiemelkedő buckákon és hátakon szőlőt meg gyümölcsfákat telepítettek; a nyírségi almáskertek mára már teljesen átalakították a táj hagyományos arculatát. A XVIII. században Nyíregyházára betelepült szlovákok (a "tirpákok") megőrizték a korabeli szlovák nyelvjárás sajátosságait, s az öregek tudása, hagyományismerete a mai szlovákiai néprajzkutatóknak is igazi csemegét jelent.
	Szatmár-Bereg A kistáj relatíve magasabb része a Tiszahát és a Szamoshát. A 2-3,5 m magas Szamoshát jelenti a legnagyobb "kiemelkedést". A Szatmári-síkság Ny-i részében, a Nyírség peremén holocén (jelenkori) fiatal süllyedékben alakult ki, a mintegy 350-400 km2 kiterjedésű, a történelmi nevezetességű Nagymajténytól Szamosszegig terjedő, ma már teljesen lecsapolt Ecsedi-láp.

ISMERKEDÉS A SZIKESEK VILÁGÁVAL A Sziki tanösvényt a környék első tanösvényeként hozta létre a farmosi önkormányzat a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság közre-működésével még 1998-ban a híres farmosi szikes területek bemutatására. A magyarországi szikeseket a sókiválási szint talajfelszínhez viszonyított el-helyezkedése alapján két fő csoportba soroljuk. A Duna-Tisza közi és a Kis-alföldi szoloncsákos szikesek esetében a sókiválás közvetlenül a talajfelszínen történik, míg az elsősorban a Tiszántúlra jellemző szolonyec szikesek esetében a sós réteg a felszín alatt 20-30 cm-rel helyezkedik el. Érdekes, hogy a Tápió-vidékén e két fő szikes típus - szinte egyedülálló módon - egymás mellett fordul elő. Az ösvény a falu főutcájából nyílik egy beépítetlen teleksávon egy hatalmas fűzfa tövében. A kavicsokkal leszórt út hosszan kanyarog befelé a nádasok és bokros fák mentén, míg végül meglátjuk a táblákkal jelzett, vakszik foltoktól tarkálló bemutató ösvényt. A szikes területén a szikesedés különböző fázisait, jellemző forma-képződményeit, valamint a jellemző növény- és állatfajokat ismertető táblák kerültek kihelyezésre. A látszólagos élettelenség mögött gazdag és különleges élővilág bújik meg, amely csak az alaposabban vizsgálódó kirándulóknak fedi fel titkait. A táblákon fel-tüntetett növények közül néhány az évek elteltével más helyen vert gyökeret, de kis körültekintés után meglelhetjük őket a környező szikes buckákon. Mivel a szikes talajok főként esős időszakban rendkívül sérülékenyek, ne térjünk le a kavicsos ösvényről, mert az agyagos földbe süppedő lábnyomaink akár évekig is ott maradhatnak! Az ösvényt végigjárva a bejáratnál lévő padoknál megpihenhetünk, esetleg a kijelölt tűzrakóhelyen szalonnát is süthetünk. A tanösvény hossza: kb. 1 km. Megközelítés: Budapest-Újszász-Szolnok vonalon Farmos vasútállomásról a település központja felé vezető úton (Rákóczi u.) 300 méter megtétele után található a bejárat. Túravezetés igényelhető: Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet: 29-441-262 v. 06-70-3303-839.

A folyóhálózat kialakulása

A tájékozódást segíti a mai nagyobb városok feltüntetése és a mai folyómedrek rözsaszínű jelölése.

A pliocén végén (kb. 3 millió éve):

A pleisztocén elején (kb. 2 millió éve):

A plleisztocén második felében (Günz, kb. 1 millió éve):

Galéria
Ma is gyakori látvány a legelésző birkanyáj	Tiszasziget - az oszlop 75,8 m tengerszint feletti magasságával Magyarország legmélyebb pontját jelöli.
Ősi vízivilág a Hortobágy-Berettyó árterében	Hagymaföldön
Mocsárciprusok a Holt-Körös partján	Naplemente a Körös-parton
A puszta	Büszkén őrzik hagyományaikat
A szikrai Holt-Tisza	Tanya télen
A Maros	Kanalasgém a Kis-Sárrét nádasában
A bélmegyeri Fáspuszta	Ecsegpuszta
Túzokok	Téli holtág
A Sugovica Bajánál	Nagy kócsagok
Pusztai hangulat	Csikósok a pusztai naplementében
Homokbucka	A kiskunsági tavakat szikes gyepek veszik körül
Szibériai nőszirom	A Fehér-tó fontos madárvonulási helyszín
Tiszavirág - azaz kérész	Kanalasgém a Kis-Sárrét nádasában
Hússzínű ujjaskosbor	Gulipán
Hortobágy